Az utóbbi évek disztópia divathullámát
kihasználva feltűnt egy ismeretlen amerikai szerző, akinek könyvei képesek
voltak egyszerre megszólítani lázadó kamaszt és unatkozó egyetemistát, sőt, még
a felnőttek is felfigyeltek rá. Patrick Ness nagysikerű sci-fi trilógiája
minden lehetséges díjat elnyert, köztük a Carnegie Medált, és a Costa-díjat, és
a kritika is méltatta. Az Éhezők Viadalát kitermelő Lionsgate stúdió már
lecsapott a megfilmesítési jogokra, a forgatókönyvet pedig Charlie Kaufman (Egy makulátlan elme örök ragyogása)
írja. Mivel három kötetről van szó, a cikkben előfordulhatnak spoilerek.
Van ez a dolog a trilógiákkal,
hogy az ifjúsági regényekből kötelező hármat írni, a fiatalok (vagy a szüleik)
úgyis megveszik. Legtöbbször az lesz az eredmény, hogy feleslegesen
felduzzasztják az egy-maximum két kötetre való sztorit, vagy remakelik az elsőt
(Éhezők viadala), de mindenesetre mire elérnek a befejezéshez, teljesen
kifullad a sorozat. Így járt a nagyon ígéretes Chaos Walking is, bár
nyilvánvaló hibái ellenére a young adult könyvek élvonalába tartozik, és az
idősebb olvasók számára is szórakoztató lehet.
A Kés a
zajban című első rész üdítően hatott az ifjúsági fantasy irodalomra, ahol
Philipp Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiája óta semmi sem
zavarta meg az állóvizet. Ness története meglepően pörgős, tudja kezelni az
erőszakot, és külön nyelvet is teremtett. Egy olyan bolygóra települt
közösséget ismerhetünk meg, ahol a férfiak hallják egymás gondolatait. (A nőkét
nem, és persze ez okozza a legnagyobb feszültségeket.) Állítólag ez egy vírus,
amit a domináns őslakos fajtól, a szpakkerektől kaptak el, aztán ahogy haladunk
előre a történetben, úgy lesz árnyaltabb a kép. A Zaj és a vele együtt járó
nyelvromlás, ami tökéletesen van megjelenítve a szövegben, különböző betűtípussal
szedve. Elsőre olyan furcsa olvasni, mintha valami folyamatosan zakatolna a
fejünkben, kontrolálatlanul zúdulnak ránk az elbeszélő tizenéves fiú, Todd
gondolatai. Főként ez az információrobbanás határozza meg az első kötetet, a
különleges nyelvhasználat mellett olyan iramban történnek a dolgok, mint egy
akciófilmben. Todd véletlenül rábukkan a csöndre, amiről aztán hamar kiderül,
hogy egy fiatal lány, Viola. A férfiak már rég kiirtották a nőket a bolygóról,
mert képtelenek voltak elviselni a csöndjüket, így Toddnak és Violának hamar
menekülniük kell egy őket üldöző fanatikus vallási vezető elől. Nyomukban végigrohanunk
a fél bolygón, Ness olyan tempót diktál, ami még a számítógépes játékokhoz
szokott olvasókat is képes megbirizgálni. Történetileg nem olyan különleges, de
komolyabb a műfajban megszokottnál.
A Válasz és
Kérdés már ad egy hátteret a történetnek és a karaktereknek. Todd mellé új
narrátorként Viola is belép, aki (lássuk be) sokkal józanabb, így a szöveg is
összeszedettebb. A történet belassul, már nem rohanunk sehova, a lényeges
dolgok főleg a szereplőkön belül mennek végbe, így aki az első részhez hasonló
izgalmakat vár, csalódni fog. Azonban ha sikerül felvenni a ritmusát, a három
kötet közül ez a legelgondolkodtatóbb, itt fogalmazódnak meg a legfontosabb
kérdések kolonizációról, manipulációról, terrorról, szabad döntésekről és
felnőtté válásról. Ebben a kötetben a gyerekek mellett főszerephez jut az első
kötetben főgonosznak kikiáltott, ám főként csak elbeszélésekből megismert
Mesterpolgár, aki egy diktatúrát tervez kiépíteni a bolygón. Vele szemben
kialakul egy nők által vezetett terroristaszervezet (mert azért mégiscsak
vannak itt nők), akiknek egyetlen célja megállítani a Mesterpolgárt, mindegy
milyen eszközökkel, és mennyi áldozat árán. A háború egyre közelebb van a két
tábor között, a nőket vaspántokkal jelölik meg, mint az állatokat, a
Mesterpolgár begyűjti a szpakkereket, és a koncentrációs táborokat idéző
kegyetlenséggel kiirtja őket.
Miközben az embereket lefoglalja az egymással
való csatározás, egy harmadik sereg is gyülekezik, melynek célja, hogy férfit
és nőt egyaránt eltöröljön a bolygóról. A Háború
a békéért című harmadik részben a megmaradt szpakkerek összegyűlnek, hogy
bosszút álljanak legyilkolt társaikért, és bár technikailag kevésbé fejlettek
az embereknél, számbeli fölényük félelmetes. Az eddig megismert két narrátor
mellé ebben a kötetben belép egy harmadik, az 1017-es szpakker, a szpakkerirtás
egyetlen túlélője. Neki köszönhetően betekintést nyerhetünk a James Cameron
na’vijaihoz kísértetiesen hasonló nép életébe, gondolkodásába. És innentől
kezdve jobban járnánk, ha az Avatart néznénk. Az 1017-es fejezetei túlírtak,
nyálasan didaktikusak és szinte teljesen feleslegesek (max. 1-2 fejezetnek van
komolyabb funkciója). Ezek az egész sorozat leggyengébb részei, pedig
érezhetően éppen ellenkező céllal kerültek bele a könyvbe. Sajnos ez az egész
harmadik kötetet jellemzi, Ness túl sokat akart, olyan izzadtságszagúan
próbálja metafizikai szintre emelni a trilógiát, hogy az már kínos. Emellett a Háború a békéért szinte csak
csataleírásokból áll, ami az elején még lehet, hogy izgalmas és olvastatja
magát, de 200 oldal után már nem valami érdekes. Mintha csak azért lennének
ennyire elhúzva a harcok, hogy minél több robbantással lehessen telepakolni a
leendő filmet. Persze közben néha filozofálgatnak háborúról, hogy szörnyeteget
csinál a férfiakból, és hogy aki hatalomra tesz, fél, hogy elveszíti azt, de
nem olvastuk/láttuk már ezt egy tucat helyen?
Ami engem leginkább zavart, és az összes részben
jelen volt, hogy mindent elmondanak minimum nyolcszor. Tényleg ennyire bele
kell sulykolni mindent az olvasó fejébe, vagy csak fel kellett duzzasztani az
oldalszámot? A másik hasonlóan idegesítő rész még az első kötetben volt, amikor
Todd nevelőapja el akarta mondani a nagy titkot (amit egy gyakorlott ifjúsági
könyves olvasó hamar ki tudott találni). Négyszer biztosan félbeszakították,
éppen mielőtt kimondta volna, és azért ez elég béna módja a
feszültségteremtésnek.
Az elején azt hittem, hogy az erőszakot legalább megfelelően és reálisan tudja bemutatni a könyv, de az utolsó kötetre már súlytalanná válik. Nem merte meglépni, hogy megöl fontosabb pozitív mellékszereplőket (főszereplőket meg végképp nem), haljanak csak meg a gonoszok, vagy az alig ismert szereplők, akik semmit nem jelentenek. És minimum egy fontos szereplő térjen vissza a halálból, mint valami rossz szappanoperában. Számomra azt is nehéz volt elképzelni, hogy egy 12-13 éves gyereket ennyire komolyan vesznek, vezetőnek tekintenek. Mivel jóval fejletlenebb szinten van a világuk, mint a miénk, így természetes, hogy hamarabb nőnek fel a gyerekek, felelősségteljesebben viselkednek, de itt teljesen abszurd, ahogy az összes felnőtt nekik akar megfelelni. Az első rész beavatási szertartás jellege miatt még érthető volt, miért tulajdonítanak ekkora figyelmet Todd-nak, de Ness később nem tudott mit kezdeni a helyzettel, és a szokásos tinifantasyk kiválasztottjára butította. Természetesen a kötelező szerelem klisét is muszáj volt beletenni, pedig mennyivel jobb lett volna nélküle.
Talán túl sokat, túl különlegeset vártam a
trilógiától, hiszen szinte csak pozitív kritikákat kapott. Annyi mindenképpen
kiderült belőle, hogy Patrick Ness tehetséges író (Siobhan Dowd vázlatai
alapján írt könyve, a szintén ifjúsági Szólít
a szörny igazán különleges és hiánypótló mese), akinek érdemesebb lenne
kevésbé megfelelnie az aktuális trendeknek. Erre valószínűleg ő is rájött,
legújabb regénye (The Crane Wife)
áprilisban jelenik meg angolul, és felnőtteknek szól.
(megjelent a co-n)
0 Megjegyzések